Könnyektől alig látva rohantam le a lépcsőházba egészen a mélygarázsig. Mellőztem a liftet, mert biztosra vettem, hogy Tom beszállt volna mellém, hogy megmagyarázza a dolgot. Miért tette ezt? Rendben, felfogtam, hogy már nem érez semmit irántam, de Mirandát régen utálta! Mi történt ezzel az érzéssel? Ez egy csettintésre nem múlik el. Miranda meg… egy álszent kígyó. Nem hittem volna, hogy ilyen alaposan kitervelt csapdát állít fel és a markában nevet utána. Élvezik, hogy ekkora fájdalmat okoznak? Biztos Tom is benne volt… akkor eszelte ki, amikor meglátott péntek reggel a kocsiban. De miért? Miért? Miért? Miért?
      - Claire, várj! – hallottam magam mögött a mély férfihangot. Ügyet sem vetve rá, tovább futottam, míg el nem értem a kocsimat. Zokogva nyitottam ki s ültem be majd lezárva az autót egy kis szerencsétlenkedés után beindítottam a motort és padlógázzal elhagytam a garázst. A visszapillantó tükörben láttam, ahogy a fonatos srác is beszáll az autójába és sietősen hajt utána. 
                Nem tudtam mit csinálni. Nem tudtam gondolkodni. Egyenesen hazahajtottam pár piros lámpát keresztül majd néhány másodpercig ültem a fekete csodában és sírtam. Annyira fájt, hogy ilyet még sosem éreztem. Mintha egyszerre szakították volna ki a szívemet a helyéről és ütöttek volna egy hatalmasat a mellkasomba. Lüktetett és fájt. Remegő kezekkel töröltem le az arcomról a cseppeket majd megnéztem magamat a tükörbe. Úgy néztem ki, mint egy élő halott. Nem gond, most nem fontos a külsőm!
                Kiszálltam majd vontatottan megindultam a lift felé. Hatalmas fékcsikorgás csapta meg a fülemet utána pedig két lámpa is feltűnt. Tom volt az – követett az a szemét. Nem, nem, nem! Nem akarok vele beszélni többé. Soha!
      - Claire! – szállt ki a kocsiból aztán bezárta és utána futott. 
      - Menj el! – mondtam szipogva és idegesen nyomkodtam a lift hívó gombját. Ha ismét beragadt, akkor nem állok jót magamon!
      - Had magyarázzam meg! – próbálkozott. Utolért s megfogta a vállamat. Idegesen léptem egyet előre. Mélyet szippantottam a csípős levegőből aztán szembe fordultam vele. Nem változott semmit… Ugyan olyan szépen csillogtak a gyönyörű barna szemei, édesen csillogott a piercingje miközben aggódva nézett. Különböző érzelmeket tudtam leolvasni falfehér arcáról: düh, félelem, féltés és szeretet.
      - Ezen nincs mit megmagyarázni – mondtam kimérten. A sírást próbáltam elfojtani magamba, hogy azért ne higgye, hogy ennyire tud hatni még rám. Nem akarom magabiztosan látni.
      - De igen, van! – csattant fel. – Claire… annyira hülye voltam. Ezerszer megbántam. Sőt! Ezeregyszázszor! Kérlek, hallgass meg!
      - Nem Thomas – mondtam rázva a fejemet. – Hozzád már nincs közöm. Csak tudod felkavart… annyi év után nem láttalak és, most, hogy te meg Mi…
      - Miranda egy nagy tévedés!
      - Mégis a menyasszonyod.
      - Egy idióta vagyok! – sóhajtott. – Azt hittem sosem látlak majd viszont!  
      - Elég gyenge kifogás – cinikusan elmosolyodtam.
      - Hallgass meg! – mondta szelídebben. – Miranda felkeresett és azt mondta, hogy tovább léptél. Claire, ő azt állította, hogy te terhes vagy és épp Münchenben élsz egy gazdag pasival!
      - Te elhitted? – kiáltottam indulatosan. Régebben mindig azt mondtuk Tommal: Bármi is történjen, tudd, hogy szeretlek, és sosem hazudnék neked!  Újra kitört belőlem a sírás. Ennyire bízott bennem? Így szerettél?
      - Szerettél te valaha? –kérdeztem zokogva. Ijedten pislogott.
      - Claire – kezdte, de csendre intettem.
      - Ennyit szerettem volna – mondtam. Szerencsémre a lift is megérkezett így beszálltam és a falának dőltem. Kérlek, csak menjen el! Nem akarok többet szenvedni.
      - Baba! – szólt majd az utolsó másodpercben szállt be mellém. – Sajnálom. Szeretlek, érted? Kezdjük újra! Csak mi ketten, valahol máshol.
      - Ne szólíts így! – kiáltottam idegesen. – Mirandát becézgesd, ne engem! Felejts el… ott a leendő feleséged, menj haza hozzá! VÉGE! Már három éve végeztem veled, érted? Tűnj el az életemből, és hagyd, hogy éljem a saját életemet.
      - Kicsim, túl fontos vagy nekem – közeledett félénken. Remegve próbáltam hátrább menni, de a fal nem engedett. – Ne félj tőlem.
       - Tűnj el!
      - Claire…
      - MENJ MÁR!
      - Claire Smith – suttogta egyre közeledve. – Szeretlek! – Ez a kijelentés volt az utolsó a pohárban. Egy hatalmas pofont adtam neki mire az hátrahúzódott és riadtan fogta az arcát. Csalódottság tükröződött a szemében.
      - Soha többé ne próbálj megkeresni, Thomas – mondtam fájdalmasan. A szavak szinte égették a torkomat. Mintha nem én lettem volna. – Tönkretettél, és erre nincs mentség! – adtam meg az utolsó löketet aztán kiszálltam a közben megálló liftből. Nem néztem hátra, de tudtam, hogy nem jön utánam. Magam sem hittem volna, hogy képes leszek erre. Három éve képtelen lettem volna erre. Nem lett volna szívem így elküldeni az én Tomomat. De most, ezek után mást nem tudtam tenni. Vagy kilép az életemből, vagy én hagyom el az országot. Na, jó… erre képtelen lennék. Itt hagyni Heidit, Laurent és anyuékat? És az én (sajnos még mindig) szerelmemet? Soha.
                  

                                                                                *

                   Aki csak látta a szürke gyorsan száguldó autót azt gondolhatta, hogy: ki ez az őrült és hova siet? A sofőr azonban nem zavartatta magát. Törvényszegés ide vagy oda akkor is el kell érnie az öccséhez. Ha nem beszél valakivel, aki nem Miranda akkor olyat tesz, amit sosem bocsátana meg magának.
      - Nyisd ki, Bill! – dörömbölt az ajtón a férfi. Percekig csak állt mire végre kinyitotta a testvére az ajtót.
      - Mit keresel itt? – kérdezte meglepetten a fekete bozontos, de Tom nem válaszolt csak beviharzott a nappaliba. Bill értetlenül kullogott a bátyja után, aki idegesen üldögélt a kanapén. – Mi történt? Összevesztetek Mirandával?
      - Miranda egy álszent nő! Tudod mit csinált? Tudod?
      - Nem, Tom, nem tudom!
      - Az a kis utolsó azt hazudta, hogy valami régi távoli barátnője jön, ezért menjek haza. Hát persze én hatökör haza is mentek erre ki ül a nappalimban? Na, ki?
      - A régi távoli barátnő? – találgatta Bill viccesen.
 - Nem, nem! – mondta indulatosan. – Claire Smith. A menyasszonyom, Bill! Ott volt! Semmit nem változott.. ugyan olyan gyönyörű volt. Én pedig aljas módon azzal a keverő géppel álltam össze.
      - Mit mondtál? – akadt ki a kócos. – Claire? Claire?
      - Igen.
      - Úr isten. Te akkora egy… neked mindig csak a hülye pletykákra kell hallgatnod! Akkor is ki kevert be? Miranda Müller természetesen. Ha nem ülteti a bogarat a füledbe, lehet, hogy Claire most a te feleséged!
      - Ugyan már! Fiatal voltam.  Ha akkor elmentem volna se vettem volna el… Szerettem és mai napig szeretem, de tudod, milyen vagyok.
      - Igen tudom… hülye vagy!