Az eső hangos kopogása ébresztett fel álmomból. Ijedten húztam össze magamat, majd az éjjeliszekrényen álló digitális órára néztem, ami hat órát mutatott. Kedvtelenül fordultam át a bal felemre kinézve a hatalmas üvegen, ami most nem mutatott sokat a városból, mert az cseppek vizes fátyolt rajzoltak rá. Felsóhajtottam aztán lehunytam a szememet hátha vissza tudok aludni. Abban a percben, amikor lecsukódtak egy hatalmasat dörgött és én reflexszerűen felsikítottam majd felültem. Utáltam a vihart kiskorom óta féltem tőle. Féltem, hogy egyszer majd belém csap a villám és meghalok. Ennek mondjuk 0% esélye volt, mert amikor dörög és villámlik, általában itthon maradok, vagy inkább a kávézóban túlórázom. Mély levegőket véve próbáltam nyugtatni magamat, de a szívem ütemtelenül kalapált. Remek!
               A konyhában ültem épp egy fagyasztott húst fogtam az orrom elé. Tinédzser koromban jelentkezett egy szívritmus zavar féle dolog, ami azóta néha-néha megjelenik. Az orvosok nem tudták megmondani mitől van, mindenki azt hajtogatta, hogy majd elmúlik. Általában, hogyha sokat futok, vagy épp kimerülök, akkor jön rám ez a roham, de most semmi megerőltetőt nem tettem ezért nem értem miért lehet. Igaz Tommal való szakítás utána megsűrűsödött (valószínűleg a stressz miatt) de már vagy fél éve nem volt ilyen tünet. Utáltam ezt a dolgot, mert iskolás koromban 30 perc után, ha nem állt vissza a megfelelő ütembe mentővel kellett bevinni a korházba. Ezek a kis rohamok körülbelül 5 vagy 25 percig tartanak, de volt példa már 1 percesre is.
               Egy hatalmas dobbanással vége szakadt az egész rohamnak én pedig lenyugodva döntöttem fejemet az asztalra. Most öt perces volt. Remélem egy ideig nem fog jelentkezni.  Talán jó lenne elmenni a kezelőorvosomhoz… Ugyan minek?! Úgy is csak egy EKG-t nézne, és azt mondaná: ne sportoljon. De kérem, nem is sportolok! Vicces…
               Úgy döntöttem (a vihar miatt), hogy előbb bemegyek, a kávézóba mivel itthon nem nagyon tudnám feltalálni magamat. Heidi tudja, hogy félek ezért ilyen esetekre kaptam egy kulcsot.
      - Szia, Heidi! Az van, hogy vihar van. – Egy üzenetet szándékoztam hagyni a barátnőmnek, mert mérget veszek rá, hogy még húzza a lóbőrt! – Ma én nyitok, nem kell bejönnöd előbb. Puszi!- közöltem és kinyomtam. Vállamra vettem a táskámat, előkerestem a kocsi kulcsot aztán lementem a mélygarázsba. Szerencsére egy szomszéddal sem találkoztam, így nyugodtan ülhettem be az autóba. Valahogy nem jöttem ki a szomszédjaimmal… talán azért mert csak este és délután vagyok itthon. Nem hiányoztak és valószínűleg én sem nekik.  
               A reggeli ’sztárokat kibeszélünk’ show-t hallgattam az egyik rádióadón. Épp az egyik tini sztárt futtatták, aki nemsokára koncertet ad Berlinben. Nem érdekelt ez az adás, úgyhogy átkapcsoltam egy másikra.
       - Hamarosan vendégünk lesz Bill Kaulitz aki elmondja… - Oké, köszi! Ebből sem kérek! Inkább kikapcsolom, hisz úgy is mindjárt a kávézónál leszek. Szerencsére ma nem volt dugó – mikre nem képes a korán kelés! De persze nem fogom megszokni.

Eközben máshol…

                Claire, Claire. A bátyám hogy lehetett akkora marha, hogy elhagyta? Most meg… a Sors hirtelen visszakacsintott és találkoztak. Az őrült meg persze fel akarja keresni szerencsétlent.  Én figyelmeztettem… ha Claire meglátja még egyszer tuti, hogy kiakad és lehet, lekever neki egy fülest is. Megérdemelné! Az esküvőn is én kaptam ahelyett a majom helyett!  Jaj, de mennyire szerettem Claire-t! Vele mindig olyan egyszerű volt beszélgetni, ő megértette még azt is, amit nem mondtam ki. Tom is szerette, de tényleg. Sosem volt szerelmes, de ő valahogy kihozta belőle. Bárcsak még tartanánk a kapcsolatot! Olyan jó lenne kávézni vagy épp ebédelni vele. Vajon hol lehet? Ebbe a nagyvárosba kitudja, mit csinál…

                Hét órakor pontosan nyitottam. Az első vendégek a jól ismert munkások voltak, akik minden nap betérnek ide, hogy megreggelizzenek és igyanak egy forró feketét.
      - Jó reggelt! – köszöntött egy ismerős. Mosolyogva fordultam az illetőhöz.
      - Jó reggelt, Joshua! – vidáman üdvözöltem és kitöltöttem a kávét a csészébe. – A szokásost?
      - Természetesen! – felelte majd kényelmesen megtámasztotta a fejét. Még mindig mosolyogva figyelte, ahogy beledobom a feketébe a két cukrot.
      - Egészségedre! – odaraktam elé, majd elvettem a pénzt és a kasszába tettem.
      - Na, és – kezdte -, hogy vagy? Régen láttalak. Másik műszakban voltál?
      - Ami azt illeti nem– nevettem fel. Eleinte mindig zavarba hoz, de utána oldódik a feszültség köztünk.
      - Akkor rosszkor járok be? – lepődött meg ijedten.
      - Nem, nem! – vigyorogtam majd, hogy ne szerencsétlenkedjek törölgetni kezdtem a poharakat. – Csütörtökig tényleg délutános voltam, viszont pénteken elaludtam. Szombaton pedig Berlinben voltam a családomnál.
      - Aha! – rikkantott fel jókedvűen majd kiitta az utolsó cseppeket. – Már megijedtem…
      - Nyugalom – somolyogtam. – Ezen a héten én nyitok. Kivéve a szerdát, mert akkor szabad napos leszek!
      - Véletlen egybeesés lenne? – kérdezte homlokát ráncolva. Értetlenül bámultam rá. – Én is akkor leszek szabadságon.
      - A Sors – titokzatosan meredtem csodálatosan szép mélybarna szemeibe, amiket annyira szerettem. Valahogy vonzódtam Joshuához és ő is hozzám. Nem egyszer voltunk már együtt, de én mindig szakítottam, mert akárhányszor végiggondoltam ezt az egészet Tom és az esküvőnk jutott az eszembe.
      - Akkor nem lenne kedved eljönni velem… mondjuk vacsorázni? – kérdezte csábosan. Olyan aranyos volt így, hogy nem tudtam volna nemet mondani!
      - De, persze! Tudod mit? Gyere át hozzám ötkor és együtt megcsináljuk – vetettem fel az ötletemet. Joshua bólintott majd az órájára nézett.
      - Remek!  Sajnálom, de mennek, kell. Hamarosan kezdődik a műszakom – sóhajtott kedvtelenül miután felállt a székről.  – Szerda, öt óra, nálad! Nem kések. Szia! – kacsintott s elment. Elköszöntem majd elvarázsolva mostam el a koszos csészét. Joshua, Joshua…
      - Elnézést! – szólalt meg valaki mögöttem. Ijedten ejtettem ki a kezemből a csészét, de még időben utána nyúltam így szerencsére nem törtem össze. Remegő kézzel fordultam meg, szembesülve a vendéggel.
      - Bocsánat! Mit adhatok? – kérdeztem udvariasan. A személy fekete sapkát viselt, ami lelapította fekete fürtjeit. Arca felét egy hatalmas nagy szemüveg takarta.
      - Uram isten! – mondta elképedve. – Te… jól látok, Claire Smith? – Ácsi! Honnan tudja ez a nevemet? Ki ez?
      - Igen, én vagyok – válaszoltam. – Maga kicsoda?
      - Nem ismersz meg? – kérdezte szomorkásan.
      - Nem, sajnálom.
      - Ja, hát persze a szemüveg! – Észbekapott majd levette a szemüvegét. Atya Úr isten! Nem lehet igaz… hogy kerül ide?