Szombat reggel hat órakor általában az ép emberek aludni szoktak ellenben velem. Pontosan hatra megérkeztem a virágárushoz, hogy átvegyem, a megrendelt csokrokat, virágokat majd utána elindultam Berlinbe. Fogalmam sincs, hogy miért itt rendelte meg Eva, hisz Berlinbe is annyi csodás virág van! Nem baj, felveszem az álmosolyt és mindenkivel közvetlen leszek bármennyire is utálom az ilyen felhajtást. Főleg az esküvőket…
  - Eva, tíz percen belül odaérek a templomhoz, hol vagytok? – vontam kérdőre a rokonomat.
  - A hajamat csinálják, Claire! Én nem tudok elmenni, de… szólok anyának! – mondta egy szuszra. Nagyon készülhet. Persze, ki az, aki nem készül élete legjobb és legnagyobb napjára?
  - Jó, de nem szeretnék egyedül álldogálni ott és várni a jó tündért, szóval siessetek! – figyelmeztettem, elköszöntem és kinyomtam a hívást. A templomot hamar megtaláltam – három éve én is ugyan itt mondtam volna ki a boldogító igent. Ha akkor Tom nem lett volna annyira makacs, akkor lehetséges, hogy ma boldogan éldegélnénk. Nem tagadom, hogy akkor ő volt a mindenem. Miatta volt érdemes felkelnem, mindig próbáltam a kedvébe járni és kedveskedtem neki kisebb ajándékokkal. Szerelmes voltam. Akkoriban azt hittem ő is így érez irántam, egészen a nagy napig. Emlékszem, mikor az órára pillantottam és láttam, hogy öt percet késik még nyugodt voltam. Mikor már negyed órája vártuk kicsit feszültebben járkáltam fel s alá, míg a többiek próbáltak nyugtatni. Mindenki próbálta hívni, hogy a fél órás késést kiderítsék, de nem vette fel. Ki volt kapcsolva. Bepánikoltam, mert azt hittem balesete volt és féltem attól, hogy baja esett. Egy órán át minden lehetőséget átgondoltam. Már-már azon voltam, ha senki nem figyel, akkor elmegyek és megkeresem. Féltettem. Ő volt az életem.
  - Claire! – mosolygott Maria, Eve édesanyja. Szorosan magához ölelt majd eltolt és jól végigmért. – Fogytál te lány! De így is gyönyörű vagy!
  - Ugyan, Marie – tiltakoztam. – Hova visszük a virágokat? – váltottam témát.
  - Bent már javában díszítenek – mondta és benézett az autóba, ami tele volt virággal. – Szólok pár emberkének, hogy segítsen! – azzal elrohant egyenest be az épületbe. Nekitámaszkodtam a kocsimnak, zsebre dugtam a kezemet és a hatalmas létesítményt mustráltam. Itt álltam. Pont itt, csak nem épp egy fekete BWM-vel, hanem egy hófehér luxusautóval. Ugyan így néztem a templomot és arról ábrándoztam, hogy milyen lesz kijönni az ajtón Claire Kaulitz-ként.  Minden tervem füstbe ment egy óra alatt. Összetörtem lelkileg.
  - Oké, oké! Jönnek! – szaladt vissza hozzám Marie. Kinyitottam a hátsó és a csomagtartót.
  - Gyönyörűek – áhítattal nézte a fekete kálákat. Óvatosan kivett párat majd elindult vele. – Segítesz?
  - Persze – bólintottam. Addig is lefoglalom magamat. Karomba vettem egy pakk virágot s Marie után siettem.
  - Emberek! A fekete kálákat a padok szélére, a rózsaszínnel! Na, gyerünk, mozgás! – adta ki a parancsot a nénikém.
                Belépve az templom hatalmas ajtaján rossz érzés fogott el. Sírás kerülgetett, hogyha arra gondoltam milyen érzés lett volna, végigvonul itt apával karöltve egyenesen az oltárhoz, ahol Tom várt volna. Erős vagyok! Claire Smith-nek ez már meg se kottyan.
  - Kincsem, haza mehetsz! Nem tartalak fel, én még elintézek pár dolgot még! Köszönöm a segítségedet – simított végig a vállamon Marie. Az oltár előtt álltam és néztem a sok gyönyörű virágot.
  - Rendben – pillantottam rá elfojtva magamba érzéseimet. – Az esküvőn találkozunk!
  - Szervusz! – köszönt el és visszavonult a díszítő társasághoz. Sietősen tipegtem ki az épületből, beültem a kocsiba aztán a szüleim háza felé hajtottam miközben magam mögött hagytam a múltam egy kis darabját.
  - Á! – sikított fel anya mikor megpillantott az ajtóban állva. – Istenem, itt vagy! Gyere ide, gyere ide! – futott felém majd szorosan magához húzott. Percekig csak álltunk és öleltük egymást. Anya zokogva engedett el.
  - Anya ne sírj már! – szomorkásan pillantottam rá és megsimogattam piros arcát. 
  - De annyira hiányoztál, kincsem! Te vagy az én kicsi csillagom! – szipogott. – De gyere be! Ne itt álldogáljunk! – beljebb tolt és becsukta a bejárati ajtót.
  - Apa? És Hannah? – kérdeztem immáron a nappaliban. Leültem az ülőgarnitúrára és feltérképeztem mi változhatott meg.
  - Apád azt hiszem, épp Steve-vel van. Tudod ő a tanúja.  Hanna a fodrásznál ül. Festeti a haját, mert tegnap természetesen minden fontosabb volt – forgatta meg a szemeit anyu miközben leült velem szembe. – Nem kérsz enni? Vagy inni valamit?
  - Nem kérek, köszi. Befestette a haját? Ne már! – húztam el a számat. Anya grimaszolt egyet.
  - Hajthatatlan volt. Gondolod, mennyire örültem neki…
  - Olyan szép haja volt… aj! – fejemet rázva dőltem hátra és felhúztam a lábaimat. Hannah haját kiskora óta irigyeltem. Szép szőke göndör haja volt, amit mindig kiengedve hordott. Mint egy kistündér.
  - Mesélj – mondta komolyabban. – Látom, hogy valami nem stimmel! – szólt kedvesebben. Felsóhajtottam. Anya régen nagyon kedvelte Tomot, de amikor elhagyott hatalmas gyűlöletet érzett iránta. Azt mondta, hogyha egyszer a kezei közé kerülne, élve nem úszná meg. Ezért is döntöttem úgy, hogy nem avatom be a tegnapi találkozásba.  
  - Semmi sincs – hazudtam. – Csak fáradt vagyok. Ennyi az egész!
  - Biztos? – gyanakodott.
  - Biztos, anya – bólintottam.
                A délelőttöt szinte végig aludtam – hiába, kimerített a rövid út is -, majd mikor Hannah hazajött elkezdtem sminkelni. Tényleg befestette a haját világos barnára. Mikor rákérdeztem miért, csak annyit mondott, hogy unta a Barbie baba szöveget.
  - Mindenki szőke nős vicceket mesélt – motyogta.
  - És ennyire befolyásolnak azok az emberek?
  - Zavart – mondta fura hanglejtéssel. A kezében lévő telefonján írt egy SMS-t valakinek, de nem mondta el ki az illető.
  - Zavart –utánoztam viccesen mire ő is elmosolyodott. – Készen vagy, tündér!
  - Ne hívj így, Claire – bosszankodott és kezébe vette a kistükröt. – Tök jó! Hallod... miért nem ezzel foglalkozol?
  - Azért, mert nem akarok nyavalygó sztárocskákkal dolgozni – feleltem egyszerűen. Szerettem a sminkelést, mert mindig kipróbálhattam valami újat. Régebben mikor még itthon laktam mindig a húgomon gyakoroltam, aki természetesen nem ellenezte. - Milyen színű lesz a ruhád? – érdeklődtem kíváncsian.
  - Fekete és pink! – mondta lelkesen majd felpattant.
  - Fekete pink? – blokkoltam le. Az én koszorúslányaim is fekete-pinkbe voltak, én terveztem a ruhát.
  - Mindjárt lehozom! – felemelte a kezét, miszerint várjak egy percet és eltűnt a lépcsőn. Lassan, még mindig leblokkolva ültem le a székre. Már épp kezdtem volna beletörődni ebbe az egészbe…
  - Nézd! – mutogatta Hannah boldogan. Koktélruha, mell alatt pink masni. Remek…
               A koszorúslányruha akció után inkább visszavonulót fújtam és a régi szobámba készülődtem. Megfürödtem, megmostam a hajamat majd kivasaltam. Felvettem a ruhámat és a fekete magas sarkú szandálomat majd kerestem pár kiegészítőt. Terveim között van az, hogy éjfél előtt lelépek, de kitudja…
  - Claire, velünk jössz? – kérdezte anya. A nappaliban már mindenki felsorakozott, útra készek voltak.
  - Nem, egyedül megyek. Éjjel haza akarok menni…
  - De miért?
  - Anya, tudod te is – sóhajtottam és megfogtam a fekete kistáskát, amit az esküvőre viszek meg a nagyot, amiben a ruháim és egyéb dolgok voltak.
  - Megértem kislányom, de Eva… - kezdte, de félbeszakítottam. Tudom, hogy rá akar beszélni arra, hogy maradjak, de nem fogok. Ehhez az egészhez kedvem sincs.
  - Nem fog haragudni – nyugtattam anyut mire ő némán megrázta a fejét. Persze, ő nem érzi ennek az egésznek a súlyát, de nekem valahogy… nincs életkedvem ehhez az egész esküvőhöz.
                A tervem jól sült el: éjfél előtt elbúcsúztam a családomtól majd autóba szálltam, hogy elinduljak haza. Bő két és fél óra alatt végre visszaértem a városba és a saját pihe puha ágyikómban aludhattam. Azaz csak aludtam volna, ha az agyam nem kattog. Felelevenítettem a régi emlékeimet és a mai nap eseményeit. Szeretem Eva-t, de szembesültem vele, hogy próbálta az én esküvőmet überelni. Végül is sikerült: az övé nem fulladt kudarcba.