- Sehol sem találom – jelent meg az ajtóban a fekete bozontos férfi. – A telefonja ki van kapcsolva!
- Tudtam – ültem le zokogva a székre. – Túl gyáva! Azt mondta szeret! – Arcomat a tenyerembe temette miközben keservesen sírtam. Fájdalmam minden másodpercben nőtt.
- Nyugodj meg, Claire! Biztos… lehet épp egy dugó közepén állnak és a telefonja lemerült!
- Ugyan, Simone! Gyáva! Hazudott… én hittem neki. Hittem, hogy elvesz és boldogan élünk, de nem. Annyira fáj… - sóhajtottam szaggatottan. A sírástól a sminkem biztosan elkenődött, de ebben a helyzetben egyáltalán nem foglalkoztatott.
- Claire, egy üzeneted jött! – Lauren, a koszorúslányom futott felém fekete térdig érő koktélruhában, aminek a mell alatti részét egy rózsaszín selyemszalag díszítette. A kezembe nyomta a telefont mire én gyorsan megnyitotta az üzenetet.
„Claire… nem tudom, hol kezdjem… annyira szeretlek, de sajnálom, nem tehetem meg! Félek. Nem állok erre az egészre készen. Mi van, hogyha rosszul döntöttünk? Adjunk egy kis időt egymásnak. Elköltözöm, kérlek, ne keress, de tudd, hogy mindig is szeretni foglak. Egyszer talán majd találkozunk… majd. Csókol: Tom”
Az üzenet elolvasása után megfagyott bennem a vér. Levegő után kapkodva ejtettem ki a kezemből a telefont, ami végigcsúszott az elefántcsont színű menyasszonyruhámon, míg földet nem ért a márvány padlón. Nem tudom mi ütött belém, de a kezem remegni kezdett, fojtogatott a sírás és kirázott a hideg. Elment. Nem jön vissza, vége a happy end-nek!
- Claire, Claire! – szólongatott Simone, Tom édesanyja. – Kincsem, semmi baj, semmi baj! – ölelt magához. Üveges tekintettel figyeltem a telefonját szorongató hófehér öltönyös Billt, aki fájdalmas arckifejezéssel pillantott hol rám, hol Simone-ra.
- Te tudtad! – suttogtam Billre nézve. Zavartan kapta el a tekintetét és inkább a telefonján pötyögött. Dühösen löktem el magamtól Simone-t aki aztán döbbenten figyelt. Felálltam majd lassan közeledtem a fekete, törékeny férfi felé. Olyan érzésem volt, mintha a mellkasomba egy hatalmasat lyukat ütöttek volna, és megállás nélkül lüktetne.
- Claire, én…
- NEM! Te tudtad! Falaztál neki! – ordítottam dühösen. Nem érdekelt ki hallja vagy ki látja a jelenetet. Dühös voltam Billre. Eddig azt hittem a barátom.
- Nekem is ma reggel mondta… de nem volt magában száz százalékos – védekezően felemelte a kezét miközben hátrált. – Azt mondta élvezni akarja az életet… Claire tizenkilenc éves vagy Tom pedig húsz. Fiatalság bolondság! – próbált viccelődni. Gúnyosan elmosolyodtam majd egy hatalmas nagy pofont kevertem le neki.
*
Három kerek év telt el az óta amióta kudarcba fulladt az esküvőm. Másnap persze megírták a napilapok, sőt még a televízióba is bekerültünk: „Tom Kaulitz megfutamodott! Hogy van Claire Smith?” „ Összetört lelkileg a fekete szépség. Tom Kaulitz nem jelent meg az esküvőn!” „ Esküvői bakija után két nappal összejött Chantelle Paige-el a gitáros?”
Jól vagyok. Három év kellett hozzá, hogy rendbe tegyem az életemet kizárva abból Tomot, Billt és az olyan híreket, amikben ők is szerepelnek. Minden alakalommal, hogyha őket láttam elkapcsoltam a tévét és kidobtam az újságot. Örökre elfelejtettem őket!
- El fogsz késni – egy vékony női hang duruzsolt az üzenetrögzítő dobozból. – Tudom, hogy fent vagy és próbálod kitalálni, hogy vajon ki az a marha aki reggel 8 óra tíz, ismétlem tíz perckor hív, hogy AZONNAL gyere be a munkahelyedre. Claire, Tina nem bírja, és én is kevés vagyok. Az előbb Max is kijött a konyhából besegíteni. A következő mondatot nem úgy mondom, mint egy barátnő, hanem inkább, mint a főnököd: tizenöt percen belül legyél bent, vagy a fizetésedből faragok le! - bontotta a vonalat mire a búgó hang vette át a kellemes hang helyét.
Álmosan nyöszörögtem egyet mikor ki sikerült nyitnom a szemeimet. A szobában világos volt, a nap barátságosan cirógatta az arcomat. Fáradtan sóhajtottam miközben felültem a francia ágyban. Azt hiszem nem kellett volna megnéznem a Szex és New York új évadát éjjel. Tudom, Heidi nem fog kirúgni, de azért nem ártana sietnem, hogyha tényleg meg akarom venni azt az aranyos koktélruhát az unokanővérem esküvőjére.
Türelmetlenül doboltam az autó kormányán miközben figyelmesen lestem a lámpát várva, hogy zöldre váltson. Mikor megtörtént idegesen tapostam a gázba és káromkodva kerülgettem a béna autósokat. Utáltam a reggeli dugót, utáltam a szerencsétlen sofőröket!
- Menj már azzal a játékautóval! – kiáltottam hirtelen mikor egy szürke sportkocsi bevágódott elém. A sofőr hálája jeléül elakadásjelzőzött mire én udvariasan villogtam neki. Ekkor hirtelen fékezett mire én is megálltam. Értetlenül nézelődtem előre szembesülve a reggeli dugóval.
- Remek! Köszönöm, te öntelt gazdag kölyök! – morgolódtam és az anyósölésen heverő telefonért nyúltam. Írtam egy SMS-t Heidinek, amiben szántam bántam, hogy kések, de kialakult egy tömegnyomor. Elküldtem a rövid üzenetet és felhangosítottam a rádiót. Valószínűleg fél órát (ha nem többet) el fogok itt tölteni!
Bosszankodva figyeltem azt, néhány embert, akik kiszálltak és előrébb sétáltak megnézni a dugó okát. Egy alacsony, tömzsi szemüveges pasas sétált vissza fejét rázva. Kíváncsian húztam le az ablakot.
- Elnézést! – szóltam neki mire ő érdeklődve állt meg a kocsi mellett. – Jó reggelt! Elmondaná mi történt?
- Jó reggelt, hölgyem! Egy vadbarom nekihajtott a másiknak és most vitáznak, hogy ki a hibás. Azt hiszem addig nem hajlandóak elmenni, míg a rendőrség ide nem jön! – rázta a fejét idegesen.
- Remek! Mennyi bolond ember! – motyogtam mérgesen. – Köszönöm szépen! – kedvesen rámosolyogtam mire az biccentett és visszaindult a kocsijához. Leállítottam a motort és betettem az egyik kedvenc énekesem CD-jét. Heidi ki fog végezni. Minimum! Ha mégsem, lehet, hogy kirúg. De jó! Köszönöm neked…
- Mi a… - összeszűkítettem a szemeimet és az ismeretlen ismerős férfit szemléltem. Az előttem lévő sportkocsiból szállt ki. Fekete kapucnis bő pulóvert viselt egy sötétkék farmernadrággal. Haja fekete afro fonatos volt. Idegesnek tűnt, a telefonján vadul beszélt a vonal másik végén lévő emberrel. Mikor felém pillantott hirtelen hidegség és fájdalom hasított végig rajtam. Az ajka… bal alsó, fekete piercing. Ez lehetetlen!
- Kérlek, ne! Mit vétettem ellened? – sóhajtottam az ég felé emelve tekintetemet. Az ismerős egy kis fáziskésés után kinyomta a hívást és hihetetlenkedve nézett rám, egyenesen a mogyoróbarna szemeimbe. Felismert.
Minden olyan gyorsan történt. Tom, a felismerés után visszapattant az autóba és (szerintem) a visszapillantóból szemlélt, míg én az érzéseimmel küszködtem. Ennyi év után az is felkavaró, ha csak rá gondolok, nem, hogy az, amikor látom!
A kocsisor szerencsére hamarosan megindult, én pedig teljes gázzal hajtottam a munkahelyem felé. A személyzeti parkolóba álltam majd befutottam az épületbe.
- Jó reggel! Vagy inkább… szép délelőttöt? – Heidi gúnyosan pillantott rám miközben kezében két tálcát tartott.
- Sajnálom – sütöttem le a szemeimet. – Láttam, Heidi. Ott volt előttem, körülbelül öt méterre. Ott állt! – suttogtam üveges szemekkel majd kedvtelenül sétáltam az öltözőbe, hogy átvegyem a ruhámat. Felvettem a fekete szoknyát a galléros pólóval majd a derekamra kötöttem a kötényt. Belebújtam a topánkámba és összefogtam dús, göndör hajamat. Utoljára megnéztem a tükörben a sminkemet aztán kisiettem a pultba. Heidi érdeklődve pillantott rám.
- Tom? – kérdezte száját elhúzva. Némán bólintottam miután köszöntem Tinának és Maxnak.
- Annyira – sóhajtottam – felkavaró volt! Ott állt és csak nézett. Annyi év után… három év szenvedés után hirtelen itt bukkant fel. Miért, Heidi? Ennek oka van. A Sors!
- Beszélsz te hülyeséget! – legyintett. Beüzemelte a kávéfőző gépet és előkészített három kávés csészét. – Attól, hogy Lauren hisz a Sorsban, neked nem kell! Én sem hiszem, hogy van ilyen dolog! Claire, mi alakítjuk a jövőnket és nem a véletlen műve!
- Akkor mivel magyarázod ezt a reggeli esetet? – vontam fel a szemöldökömet. Eltettem a szoknyám zsebébe a jegyzetfüzetemet és a tollamat.
- Rosszkor voltál rossz helyen! – jelentette ki pár másodperc gondolkodás után.
- Ó, igen! Véletlenül beengedtem elém és véletlenül pont ő ült az autóban! Dr. Heidi Braun! Maga zseniális! – Körbeforgattam a szemeimet és elindultam a nemrég érkező vendégekhez, hogy felvegyem a rendelést.
- Jó reggelt! – köszöntem vidáman. – Mit hozhatok? – kedvesen elmosolyodtam. A szőke, negyvenes éveit taposó férfi barátságosan pillantott rám.
- Két gombás rántottát, egy feketét tejjel, két cukorral – sorolta aztán a szembe ülő nőre nézett. A nő elhúzta a száját miközben megrántotta a vállát.
- Egy jegeskávét – jelentette ki közönyösen. Felírtam a rendelést majd visszaballagtam a pultba.
- Ilyen flegma nőt – ráztam meg a fejemet és letéptem a lapot. Odaraktam Heidi elé ő pedig feltérképezte a terepet.
- Mit vársz? Szőke!
- Hé! – Tina sajnos mindig megitta Heidi szőke nős vicceinek levét. Ilyenkor Max és én általában fuldoklunk a nevetéstől.
- Bocsi, Tina Turner! – kacsintott a feltartott fejjel elsiető lányra.
- Gonoosz! – nevettem. – Nincsenek is sokan! – néztem körül. Egy két ember ült csak az asztaloknál.
- Hát kedvesem, ha egy fél órával előbb jössz, beájulsz a tömegtől!
- Ó! Akkor megúsztam egy ájulást! – húztam az agyát mire ő cinikusan elmosolyodott. Minden reggel ez megy. Kis munka, kis vicc. Ezért jó dolog itt dolgozni!
Általában hét órakor kezdek, és délután kettőig dolgozom. Ha délelőttös vagyok. Viszont, hogyha délutános, akkor egytől este nyolcig.
- Eldöntötted már, hogy megveszed-e azt a ruhát? – kérdezte az öltözőben Heidi.
- Igen, meg akarom. Viszont akkor… - gomboltam be az ingemet. Pirulva néztem a szemébe. - Kéne egy kis előleg.
- Sok?
- 20 euró.
- Megoldható – nyugtatott meg. – De! Megígéred nekem, hogy többet nem késel! Jaaa! És még valami!
- Persze megígérem – vigyorogtam rá.
- Remélem is – sóhajtott. – Viszont el kell, hogy vigyél, mert nekem is vásárolnom kell!
- Aj, ez egy hülye kérdés volt! – öleltem át. – Hölgyem, indulhatunk?
- Természetesen!
A délután folyamán megvettük együtt a fekete ruhát az esküvőre. Négy óra tájt Lauren is csatlakozott hozzánk, aki mint minden nap elmesélte mennyire szörnyű volt a munkahelyén, mert a főnök mindig nyaggatta. Sebaj. Laurent így szeretjük!
- Claire – szólt Lauren miután kortyolt egyet az üdítőjéből. A shopping túra után beültünk az egyik gyorsétterembe. – Mi van azzal a… hogy is hívják? Ultra szexi vagyok, nagy a bicepszem… ő… Heidi, segíts!
- Joshua Jung – vigyorgott kajánul Heidi. Izgatottan néztek rám mire én kizökkentve őket a tündérmeséből felvontam a szemöldökömet.
- Khm – köhintettem egyet. – Joshua Jung csak egy barát. Ki kell ábrándítanom titeket, de semmi nem történt…
- … azóta az éjszaka óta! – vihorászott Lauren. Elpirulva elevenítettem fel a Joshuával töltött éjszakámat. A srácban minden megvolt, viszont tudtam nem ő az igazi.
- Hé! Muszáj a mekiben kibeszélni a magánéletemet? – kérdeztem csitítva őket. Egy emberként rivalltak rám.
- Igen!
Este nyolc órára értem haza teljesen elfáradva. Egy lakóparkban éltem nem messze a bevásárlóközpontoktól, Hamburg szívében. Leparkoltam az autómat a mélygarázsba aztán a szatyor halommal együtt fellifteztem az ötödikre. A lakásban ledobtam mindent a nappaliba majd bekapcsoltam az üzenetrögzítőmet.
- Önnek három új üzenete van – hallottam a gép hangját. Aztán egy ismerős, kedves hang vette át a szót. – Claire, itt anya! Ugye tudod, hogy Eva virágát neked kell elhoznod? Indulj el majd hatkor, nehogy késs! Szeretlek!
- Szeleburdi aggodalmas anya – mosolyodtam el és leültem egy székre hallgatva a többi üzenetet.
- Claire! Itt Eva! Nehogy elkéss, mert a virágomat te hozod! Mindennek tökéletesnek kell lennie! Nehogy elfelejts valamit! Puszi! – Az unokanővérem, Eva. Emlékszem, kiskorunkba is mindig a tökéletességre hajtott. Most, hogy összeházasodik a másik unokatestvéremmel (Eva anya részéről a rokonom, Steve apa felöl) teljesen elkapta a tökéletes legyen minden szindróma. Már két hónapja ezt csinálja.
- Persze Eva, én is szeretlek – forgattam meg a szemeimet. Türelmesen vártam az utolsó hangfelvételt is.
Levegővétel. Sóhaj. Levegővétel. Sóhaj. Levegővétel. Sóhaj. Levegővétel.
- Én… - suttogta az ismeretlen. Levegővétel. Sóhaj. – Önnek nincs több üzenete! – tudósított a készülék.
Megmerevedve ültem a széken magam elé bámulva. Ki volt ez? És mit akart?
- Istenem – kapcsoltam ki az üzenetrögzítőt, majd a hatalmas ablak felé sandítottam. Az ötödiken vagyok, senki nem figyel! Nyugi!
Lassan lépdeltem át a nappaliba majd kinéztem az ablakon, ami valójában az egész ’fal’ volt. Kint már sötét volt, a fények ünnepies ruhába öltöztették fel a várost. Hangtalanul figyeltem a közelgő éjszaka jeleit. Ki volt ez, mit akar, honnan tudja a telefonszámomat? Ezek a kérdések cikáztak az agyamba. Több százszor lejátszottam magamban az ’én’ szót hátha rájövök ki az, de nem ismertem fel. Félek. Eddig sosem gondoltam ilyesmire, hogy megtörténhet velem ilyen, de most szembesülnöm kellett vele.
- Mitől félek? Á, gyerekes vagy, Claire! – elhessegettem a rossz gondolatokat majd bekapcsoltam a tévét és a fürdőszoba felé siettem, hogy vegyek egy relaxáló meleg fürdőt. Talán az majd kimossa az agyamból a paranoiás elképzeléseimet. |
AJÁNLOM AZ OLDALT![[claire-stories]](/portal/claire-stories/image/logo_1285182525.png "[claire-stories]"){kind=logo}
